A Nílus mentén létesült civilizáció vezetője, egy egyiptomi fáraó döntött úgy, hogy kedvesének karika alakú gyűrűt ajándékoz, összetartozásuk jeleként. Az egyiptomi hieroglifákban a kör az örökkévalóság szimbóluma, hiszen nincs sem kezdete, sem vége. Az itt élő embereknek a Nílus volt minden boldogságuk, és szomorúságuk (hiszen a folyótól függött például a termés mennyisége, minősége, azaz a megélhetésük), így nem meglepő, hogy a karikagyűrűk mintázatait is a folyó ihlette.
Érdekes, hogy azért a bal kéz gyűrűsujján hordták a karikagyűrűt, mert úgy vélekedtek, hogy ezen ujj vénája közvetlenül a szívhez fut. Nagy Sándor egyiptomi hódításainak hála Rómába is eljutott a karikagyűrű viselésének ősi hagyománya.
A karikagyűrű kezdetben kenderből készült, ám hamar elkopott, így sokszor kellett cserélni. Idővel a készítők tartósabb anyagokra váltottak a kender helyett, és bőrből, csontból, sőt elefántcsontból munkálták meg a karikagyűrűt.
Rómában vasból kovácsolták a karikagyűrűt, ám abszolút nem romantikus okokból.
Ebben a korszakban ugyanis a házasság tulajdoni viszonyt jelentett, s a vas a birtoklást jelképezte. A harmadik században végül belépett a képbe az arany, és az ezüst. Természetesen ekkor már a karikagyűrű viselete esztétikai szempontból is lényeges volt.
A korai példák ellenére a középkorban vált igazán elterjedtté a karikagyűrű használata. Érdekes, hogy sokáig a legtöbb országban kizárólag a menyasszony, illetve feleség viselt jegygyűrűt, s ez egészen a XIII. századig így volt, amikortól fogva a házaspárok mindkét tagja hordja a karikagyűrűt.
Ebben az időben vált hivatalosan is a keresztény rituálé részévé a karikagyűrű. Itt már természetesen újra (visszatérve az Egyiptomi eredethez) az összetartozást jelképezte, az örökkévalóságot, és az elkötelezettség ékévé avanzsált. A karikagyűrű innentől kezdve kizárólag minőségi nemesfémekből készült, ezzel is kiemelve funkcióját, és kihangsúlyozva szerepét.